Föld a láthatáron

Saját élményemet szeretném megosztani egy nagyon hatékony tanítási módszerről, a storyline-módszerről.

Néhány évvel ezelőtt egy olyan tanórába csöppentem, ahol a tanterem egy lakatlan sziget volt. A tanár a diákjaival óra előtt megbeszélte, mi fog történni. A csoport egy különleges utazásra indul együtt és különféle szigeteken fognak majd kikötni, ahol különféle kalandokba fognak keveredni. Hogy mi fog történni, csakis rajtuk múlik.

Egy régi tornamatracra ültek a gyerekek, még a folyosón és evezni kezdtek. A tanár, kezét a szeme elé tartva jelezte, hogy földet lát. Ekkor kinyitotta az ajtót és közölte a gyerekekkel, hogy ide már egyedül mennek be, ő pedig totemoszlopként vesz részt a „játékban”, szükség esetén hozzá lehet fordulni tanácsért.

Ekkor már minden gyerek kíváncsian figyelt. 6. osztályos gyerekekről van szó. Amikor beléptek, a terem minimálisan át volt rendezve, a padok összevissza álltak. Némelyiken eszközök voltak, az egyiken pedig boríték. A tanár a földön ült, totem pozícióban.

A gyerekek, érdekes módon maguktól nekiláttak a kihívásnak, felbontották a borítékot, ami egy feladatot rejtett. Csoportokat kellett alkotniuk. Rögtön volt egy fiú, aki átvette a vezető szerepét és felosztotta a csapatot a kiadott munkának megfelelően. Az volt az óra küldetése, hogy a szigeten lévő anyagokból éljenek túl egy hetet. Az egyik csoportnak ételt kellett készíteni, a másiknak megteríteni az adott kellékekből, a harmadiknak alvóhelyet tervezni és a negyediknek pedig a biztonsági rendszert kiépíteni. Valahogy minden gyerek megtalálta a neki megfelelő munkát és dolgozni kezdtek.

A totemoszlop néha hangokat adott ki, zúgott vagy morgott, ilyenkor üzenetet hozott. Jelezte az időt, nehezítette vagy könnyítette a folyamatokat. Majd suttogta, hogy nemsokára megjelenik egy szigetlakó. Ez is a tanár volt, aki egy kalapot tett a fejére, jelezve, hogy ő már egy bennszülött.

Megnézte a terített asztalt, leült és megette a gyerekekkel az elkészített ételt és megnézte a szállást is. Majd hívta őket egy közös bennszülötti dalra és táncra, ami inkább volt morgás és dünnyögés, mégis volt benne valami megható, mert minden gyerek addigra már teljesen átélte a szerepet és nem gondolt arra, hogy ő valójában egy iskolában tartózkodik éppen, egy tanteremben. Dicsérték egymás munkáját és örültek, hogy közösen alkottak valamit. Persze a végén megegyeztek abban, hogy ők haza se mennek, itt fognak aludni. Nagyon jó hangulatú 50 perc volt.

Ennek az órának a célja a csapatépítés volt. Hivatalosan egy technika óra volt, amit osztályfőnöki óra követett, így volt egy laza időkeret. Mint az megtudtuk, az osztályban gondok voltak a szerepekekkel, nem tudtak együtt dolgozni sokszor a tanulók és konfliktusok is voltak, egymás éles kritizálása, ezért találta ki az osztályfőnök ezt a storyline órát, ami igazán sikeresnek bizonyult. A kalandtúrát még folytatta az osztály, egész félévben, majd utána kedélyesen emlékeztek a közös élményekre, megnézték újra az alkotásokat, a szobrokat, a képeket, tárgyakat és közelebb kerültek egymáshoz.

Ez a storyline módszernek csak az egyik kis szelete, amit elmeséltem, rengeteg alkalmazási lehetősége van. Ezt a módszert már 7 éve használják Magyarországon, igaz, még mindig csak kis létszámban, de talán egyre inkább elterjed és a pedagógusok kedvet kapnak a kipróbálásához.

Ezt a módszert fogjuk kibontani és kicsit megismerni a következő írásokban.

Lippai Ildikó

Vélemény, hozzászólás?

Adatok megadása vagy bejelentkezés valamelyik ikonnal:

WordPress.com Logo

Hozzászólhat a WordPress.com felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Google kép

Hozzászólhat a Google felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Twitter kép

Hozzászólhat a Twitter felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Facebook kép

Hozzászólhat a Facebook felhasználói fiók használatával. Kilépés /  Módosítás )

Kapcsolódás: %s

This site uses Akismet to reduce spam. Learn how your comment data is processed.